2. KÖTETem 2015-ben látott napvilágot

     a Pannon Tükör Könyvek sorozatban

   Fülszövegek

ELSŐ Amikor 2008 táján a Keszthelyen élő Lángi Péter első verseit megkaptam a Pannon Tükör szerkesztőségi e-mailjén, nem volt kétséges: egyéni, kiforrott hangú költő jelentkezett nálunk. Nyeresége a zalai irodalomnak. Mintha Simon István vagy Csanádi Imre természetesen gördülő, érzékletes metaforákban gazdag sorait olvastam volna, rendkívüli poétikai felkészültséggel felvértezve. Klasszikus irodalmi eszmények elkötelezettjeként, öntudatosan vállalva legjobb költőink örökségét, hagyományát.

Nem gondoltam arra, hogy egy hatvanon túli alkotó mutatkozik be, talán túlzott szerénységgel is. De valahol nincs ennek jelentősége. Ám annak igen, hogy ez a költészet mielőbb megkapja a maga méltó fórumát, s így örömmel vállaltam kötetének szerkesztését, kiadói gondjait.

A kötet meg is jelent 2010-ben, Késői invokáció címmel. S öt évvel később az újabb verstermés követel ismét nyilvánosságot magának, a Pannon Tükör Könyvek sorozatában. Első kötetének méltatója, Geresits Gizella a stilisztikai igényességet és harmóniára vágyó etikai tisztaságát emelte ki e poézisnek. Ez nem változott. Az új kötet változatos témákat felvonultató ciklusai, ezúttal is maradandó élményeket ígérnek. Természetes, hogy az „őszidő leltára” foglakozik az idő múlásával, s bravúros konverzió: „Élem műéletemet / mígnem életmű leszek” – talán több, mint szellemes stilisztikai formáció. S erre a lelki-testi békességre vágyó egyéniségre tört rá a betegség. A kötet egyik legszebb, szerintem legmaradandóbb verssorai születtek meg a „szíves krónikát” jegyző költő hangulatváltásaiból, melyek egyúttal tisztelgések is a kórházi dolgozók, az emberség hősei előtt. Én a „lokalitások megszállottját” is tisztelem benne: a magáévá élt tájak elevenen, múltjukkal együtt lüktetnek soraiban. A klasszicitás vágya és igénye jelenik meg az „irodalmi főhajtásokban”, s haikuinak humora, a Sze(RE)plőink, s egynémely anyajegyünk című ciklusa jelzi: nem idegen tőle az emberi gyengeséget csipkedő kritika sem. Érdekesek orosz műfordításai is, melyeket először olvashatunk kötetben. Keszthelyről Rodostóba, jelenből a múltba, Mikesnek írt egyik (fiktív) levelében találjuk: „S mert hazaféltő egység nem születik soha köztünk, / lám a világban mára nevetség tárgyai lettünk.”. A „hazaféltés” – nem szólamszerűen – hatja át szinte minden sorát. Bebarangolván ezt a lelkileg és valóságosan is tágas (költői) világot, megérezzük, mit jelent: „szeretetre kitárva” élni.      Péntek Imre

HÁTSÓ Lángi Péter 1942-ben a Fejér megyei Zámolyon született. A falu két jelesének (Csanádi Imre, Csoóri Sándor) nagy szerepe volt abban, hogy megszerette a költészetet. Az érettségi után (József Attila Gimnázium, Székesfehérvár) az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult tovább, s magyar-orosz szakon végzett, 1967-ben. Ez évtől nyugdíjazásáig a keszthelyi Nagyváthy János Szakközépiskolában tanított, jelenleg a városban él.

         NÉHÁNY VERS A KÖTETBŐL

        ARCOK, SORSOK  ciklus versei

    Alistáli György

Zámoly gályarab prédikátora

Kínozta testét gályapad,

hogy lelkét törje meg:

dacolt a kálomista nyak,

dagadtak az erek.

Alul a tátongó tenger,

belül az indulat

− „Perelj, uram, perlőimmel!” −

dühös zsoltárt fakaszt.

Evezőcsapások sora

mosdatta a lelkét,

ezerszer elmormolt ima.

Békítette kék ég.

De a bűntelen habokat

csépelte, csapdosta,

s a tükörkép csillagokat

törte szét naponta.

Hogy láncot elszakít a hit,

egyre azt remélte,

s áldhatta hittestvéreit,

áldhatta is érte.

Majd futott halálra ítélve,

de igét hirdetett,

így tanult tőle Zámoly népe

tartást, erős hitet.

Mert hangja egyre ércesebb,

tüzes-, harangosabb

lett, izzította gályaseb.

Kongtak a bronzszavak:

„A zsarnoknál hatalmasabb

– zúgta, mennydörögte –,

ki hitben és lélekben szabad,

kivirágzik üdve.”

         Festetics padján

Melléd ülök, gróf úr, ha nem haragszol,

a Fő téren, e míves bronzpadon.

Idézve múlt öblös szavát, harang szól,

s fürkészve mélybe régészszem hatol.

Redőzik homlokod, s én elmerengek:

falak nyújtóztak, polcok, könyvsorok,

gyötört új, bölcsebb gazda lomha földet,

törekvő ifjak koptattak padot,

suhant a büszke Phoenix, tó királya,

tanyáztak kényes múzsák Keszthelyen,

s felfénylett Hévíz kincse is: csodálja

nagy művedet a küszködő jelen.

Emlékezésünk tornyán leng a zászló:

már kétszáz éve itthon vagy velünk.

Példád beszédes: méltó cél a közjó.

(Örök remény, vágy, hogy felé megyünk!)

Mellettem ülsz; e pózban már örökre.

Ki sokat tettél, joggal megpihensz.

A város népét látod most sürögve,

s bólintasz rá, az élet rendje ez!

                                          2011

      Tengernyi veszteség

         Nagyváthy és Festetics halála

Indul már a fogat, Festetics ég veled,

s múzsák hívei mind, keszthelyi társaság!

Százszám tennivaló s csurgai otthona

        vár Nagyváthyra. Fuss, te szán!

Élmény fűti belül: „Mennyi találkozás,

ifjú lelkesedés, óda Kazinczytól,

új, bölcs gondolatok! S mily szomorú, a gróf,

        éppen ő, a barát beteg!”

Kint meg támad a fagy, marja mohó foga.

Őrzi még valameddig melegét kabát,

pokróc, kucsma talán. Ám hazaérve már

         ágyba dönti goromba láz. 

Ég a test, a tüdő, hűti hideg halál.

Már szakkönyvei sorsát igazítsa más!

Búcsút venni a gróf, bár betegen, de jön,

          s őt is tél löki semmibe.

Phoenix áll, de jajong kürtje keservesen.

Keszthelyt sújtja a gyász, s árva Georgikont!

Heggyé nő Helikon hívei bánata,   

          hisz tengernyi a veszteség.         

              Az emigráns              

          Asbóth Sándor emlékére

Hazát cserélt csak, szívet nem tudott.

Sziklák között áldott magyar hegyet lel

álmában, kincset, s boldog holnapot.

Ezt zúzza széjjel minden durva reggel.

Szabályos utcák, szellős házsorok,

széles terek. New York neve a terven.

Új Pest-Budát lát. S rádöbben: „Hisz ott

a kéz s ész még a bénító bilincsben.”

A szabadságnak itt is híja van,

Amerikában. Fegyvert fog kezébe.

Úgy véli minden kardcsapás, roham,

s lövés, mi célt ér, zsarnok vesztesége.

És ő hal majd belé, boldogtalan,

golyó s honvágy ütötte két sebébe.

Hazámért szívesen

   Csány László halála

Őrjöng hiéna Haynau,

kötél feszül, bosszú lesújt:

tizenhárom már vértanú,

s Batthyány is halálba hullt.

Deák, Kossuth bizalmasa,

ő jön. Támaszra nem szorul.

Óvná a gyóntató atya:

„Forduljon el, no, öregúr!” –

De nézve, hogy hal Jeszenák,

– „Hozzá kell szoknom” – így felel.

S a vérpadon még felkiált:

„Hazámért ezt is szívesen!”

Minek nevezhetünk

Minek nevezhetünk

szülötte Újmajornak,

szeszélyes, szenvedélyes szép kisasszony,

ki Andersen-mesékben megfürödve,

naplódnak vallottad ki titkaid,

versekkel bíbelődtél (tán titokban?),

emancipációról szőttél álmokat,

és szembeszálltál zord szülőszigorral,

erdődi George Sand,

minek nevezhetünk?

Minek nevezhetünk

ezerszer áldott Júlia,

koltói múzsa, ifjú feleség,

költői férjed égbe bűvölő,

ragyogva véle forró, nagy napokban,

s rajongva majd a kardot felkötővel,

szerelme, lánya, anyja, hitvese,

fiú utóddal őt jutalmazó,

világnál többet érő kincse,

minek nevezhetünk?

Minek nevezhetünk,

hős honvéd özvegye,

ki könnyben járva térdig őt kutattad,

s új házasságod kolduskenyerét

majszoltad undorral halálig,

szenvedve kéjenc férjedet,

bánkódva léha kis Petőfidért,

aggódva többi gyermeked miatt,

s kit szörnyű kín vitt még a sírba is,

minek nevezhetünk?

    Miss. Európa, 1929

    A keszthelyi Simon Böske

Feltűnt, mint üstökös, ragyogva:

tündér suhant tavunk felett.

A bája bűvölt, őt rajongta

hullám, a part, a völgy, a hegy.

Libbent tovább. A hon, a csonka

tapsolt, feledve gyászt, sebet:

a magyar szépség lázba hozta

Párizst s a gőgös kontinenst.

S hogy gyűlölet álmába mart,

szárnyát ledobta hát örökre.

Majd életére fent fogat.

Nyirkos, dohos pincébe lökve

megélt szegény. Vagy roncsa csak?

Zsidó volt, tegnap szépe, Böske.

A megbékélés csendje

            papa

Ült közöttünk, ült a teraszon,

körülötte a népes család.

Lelkesen osztozkodtunk a szón,

gyermekei, meny, vő, unokák.

Közöttünk ült, mégis mesze járt.

Múlt vagy jövő szólította meg,

hogy engedte félig a valót?

Megszenvedett kilenc évtized,

társ, barát, ki mára már halott?

Tűnődött tán, mi vár rá amott?

Szótlanul magában elmerült,

arcán megbékélés csendje ült.

        A találkozás

                   Lakatos Miklósnak ajánlom

Megjött értem, megjött az anyám,

akit eddig csak álmomban láttam,

legjobbnak, -szebbnek, -kedvesebbnek.

S hiányát fájtam.

Megjött értem, ma megjött az anyám.

Megjött értem, megjött az anyám,

kinek írtam, színeztem száz lapot,

ki nem óvott, ha megaláztak,

magamra hagyott,

s most jött értem, huszonkét év után.

Megjött értem, megjött az anyám,

nem hozott arcán mosoly-meleget,

rám mordult csak, hogy "gyerünk haza!”,

s meg sem követett.

Megjött értem, így jött el az anyám.

Megjött értem, megjött az anyám,

s könny kimarta éjek közénk álltak,

kínzó vágyak, örökké vérzők,

s némán a vádak,

s megtudtam, már soha nem lesz anyám.

     Anyai fájdalom

Arcán dermedt, keserű ráncok,

epeként ömlik száján a szó,

átkoz istent, embert, világot,

sebe már sohasem gyógyuló.

Egyetlen fia másvilágra

sétált, kötél-nyakkendő nyakán,

lelki békéjét szétzilálva,

szektás téboly táncolt az agyán.

Beleroppan, ki fiút temet,

roncs az anya, ki csak neki élt,

szólna szája még, de nincs kinek,

tenger a munka, de jaj, kiért?

Tengernyi fájdalom öli meg

üressé gyalázva életét.

   Mit veszít?

Egy vérrög a fix pont, ahonnan

kibillent tere és ideje.

Az itt-be az ott belecsusszant,

jelenét a múltja törte be.

Őrzi ma is emlékezetem:

honvágya ahogy hazahozta

odaátról egészségesen,

ahogy önmagát osztogatta,

szeretetét és örömeit

sarkig mindenkinek kitárta,

s gyűjtötte boldogság perceit.

Hullt most énje apró szilánkra.

Mérhető, az ember mit veszít

romos ésszel ép testbe zárva?

           Torzóra zárt élet

Kedves tanítványom, G. Gy. emlékére

Siess, sikolt a mozdony!

Remegve várnak otthon!

Ha futsz, tán mégse késő?

Ugorj, no! Hív a lépcső!

Zak-zakatol-zak,      ess az ülésre!

Végre kiengedsz      száz laza percre.

Végtelen ősz ez,       nyúlik a nappal,

mélyül az éjbe,       s  ráz föl a hajnal,

nyaggat az élet,       húz, kalapál, von,

száll a szemedre,      ringat az álom −

zak-zakatol-zak       menjen a munka

mordul a főnök      fel magasabbra

púpos a puttony      merre cipeljem

majd beleroppanok       ő cipel engem     

kerget a hordó       gördül utánam

ring a vonat ring      kerget az álom

mekkora hordó       égbe növekszik

rám gurul érzem       s tartom a semmit −

zak-zakatol-zak       egy hete láttak

látom apámat      egy hete várnak

kiskapuból les       botra hajolva

ránehezülnek      ő meg a gondja   

vár anya látom      könny a szemében

lába ha vinné      jönne elébem

jaj rohanok már      kertjük is ásom

még a tetőt is      megreparálom

támaszuk én vagyok       életük érve

tört szüleim szeme-     fénye reménye −

zak-zakatol-zak      mennyi üres lap

görbül a kérdés      álmos agyamnak

gyűrtem a könyvet      gyúrtam a tételt

átkönyököltem      kétszer öt éjjelt

görbül a hátam       görnyed az asztal

jár a diák így      az se vigasztal

semmi se jut már      semmi eszembe

foszlik a vágyam      semmibe veszve −

zak-zakatol-zak      libben a lányka

libben elébem      szép mosolyára

száz bajom elszáll      új faragásom 

meglepetés lesz      őneki szánom

díszdobozát csodaszépre csinálom   

oly gyönyörű gyönyörű ez az álom

az álom az álom  az álom az álom …

     Uram! Nem itt szokott leszállni?

Indul a mozdony,       jaj hol a táskád?!

Zak-zakatol-zak, zak-zakatol-zak …    

Már anya vár rád,      már apa vár rád,

tárva az ajtó,       biztat a lépcső:

                              Vársz? mire? Ugrás!

                                  (Már csak a végső…)

Mint tépett mondatot a kiáltás jele,

életét  egy oszlop torzóra zárta…

 JEGYZETEK

ZÁMOLYTÓL ZALÁIG

           Vallomás

               A vértes alji vén rom egy kerek templomrom (l. Kerekszenttamás)

         Kerekszenttamás

                Egy középkori falu, a török időkben néptelenedett el.  Templomromját  mint török hagyományt emlegették.

         Nyárnyitó nyüzsgés, Útravalóm    Pályázatra írt versek. A feladat apáink, nagyapáink szókincsének használata volt.

         Esztergapadnál  Érettségi után előfelvettként lettem az ELTE hallgatója: 1 évig fizikai munkát kellett végeznem.